Lucile Kim

lucile kim

becenév: Lu, Lucy
születési idő, hely: 1994. 07. 04.
csoport: just some parties
titulus: Violin Princess
play by: Im Soo-Yeon

my life?!

Mióta csak az eszemet tudom, koloncnak érzem magam. Nem vagyok senki és semmi hasznára, hiába próbálok ez ellen folyamatosan tenni. Önkénteskedem, jótékonykodom, segítőkész vagyok, gyakran túlságosan is előnyben részesítem mások érdekét... mégis túlnyomórészt azt hiszem könnyebb lenne környezetem számára, ha egyszerűen eltűnnék. Többek közt ezért sem szeretek a középpontban lenni. Még ha baráti közegről van szó, igyekszem a lehető leginkább háttérbe szorulni. Ritkán szólalok meg, akkor sem túl hangosan. Egyik kezem elég ahhoz, hogy megszámoljam azon embereket, kik képesek ebből az alap állapotomból kizökkenteni. Akkor viszont szinte rám sem lehet ismerni. Mosolygok, nevetek, viccelődök folyamatosan. Mintha tényleg más emberré válnék. Olyankor minden problémámat el tudom felejteni.
E rövid bevezető után el tudná bárki is hinni rólam, hogy egy doktornő és egy nagykövet egyetlen gyermeke vagyok, ki jóformán bármit megkaphatna egy szép nézésért cserébe?
Pedig ez így van. Fura, mindezek ellenére már a kilencedik öngyilkossági kísérletemen vagyok túl. Néha kimondottan gyűlöltem élni. Édesanyám folyton a kórházban, édesapám üzleti utakon... Rengeteget költöztünk, ezért barátokból sem szereztem túl sokat. Egy normális lánynak is kevés lenne az az idő, amit a költözés után barátok keresésével tölthet, pláne nekem, aki egyébként is nehezen nyílik meg mások előtt. Lassan rájöttem; nem érdemes próbálkoznom. Kedvesnek kedves vagyok, de ember legyen a talpán, ki eléri, hogy közelebb engedjem magamhoz és VALÓBAN megismerhessen.
Sivár életem legszebb időszaka az a másfél év volt, melyben egy városi zeneiskolában tanulhattam. Rengeteg hangszerrel ismerkedhettem meg, egy pedig azóta is elválaszthatatlan tőlem, a hegedű. A violin vált az én igazi hangommá. Ennek hála olykor szavak, s tettek nélkül is ki tudom magam fejezni. Azóta csaknem 7 év telt el. Jelenleg gimnáziumba járok. Elvileg már végezhettem volna, ha nem bukom. Az általánost befejezve egyre inkább romlottak a jegyeim. Szüleim mindig azon voltak, hogy tovább juttassanak (legnagyobb álmuk, hogy egyetemre járjak), ám az utóbbi iskolában se a lefizetés, se a fenyegetés nem hatotta meg a tanárokat. Mit lehet tenni, ha egyszer ilyen hülye vagyok? Na jó, talán annyira mégsem. Tekintve, hogy puszta koreaiul, japánul és valamelyest kínaiul is megtanultam szabad óráimban.

I'm Batmangirl! ● 20 ● kb 5 (év)